Van egy álmom

Az elmúlt években azzal kellett szembesülnünk, hogy a gyermekemhez hasonlóan érintett gyermekek, fiatalok, felnőttek és szüleik a viszonylag sok Alapítvány és Civil szervezet, jó szándékú és segítő kész emberek, pedagógusok, egészségügyi dolgozók ellenére, bizony a hétköznapok terhei alatt nagyon magunkra vagyunk hagyatva. Különösen a érzékelhető ez a Kormányzat részéről, de az oktatás és az utazás vagy éppen a Közgyógyellátásra felírható gyógyszerek, eszközök csökkenése területén. Legyen szó bármilyen fogyatékosságról, az érintettség mértékétől függetlenül, minden szülő, család, gyermek tragédiaként éli meg, főleg az elején. És az idő előre haladtával, ahogyan a mi esetünkben is, a sok közös munkának, kitartásnak, áldozathozatalnak köszönhetően vannak sikerek, előre haladások, fejlődések, ami miatt és amiért boldog és hálás vagyok, mégis azt gondolom, hogy hozzám hasonlóan a többi sorstárs szülő is azzal fekszik és kell, hogy ”Mi lesz vele, ha nekem már nem lesz erőm? Mi lesz Vele, ha én már nem leszek? Képes lesz e önállóan boldogulni a világban, az életben?” Igazából csak azok tudják mit jelentenek ezek az érzések, akik maguk is ezt érzik és átélik. Bármennyire is együtt érző, segítőkész egy nem érintett, nem tudja. Nem tudja, hogy nem kell ahhoz sem egy világméretű járvány, sem háború, sem gazdasági válság, hogy egy gyermek, egy család, egy ember élete, vágya, reménye, álma romokba dőljön … A kislányom sokszor mondja, amikor ”valamiért” nem lát mosolyogni: ”Anya! Vannak, akiknek sokkal nehezebb.” És igen, valószínű igaza van. Az élet valahogy úgy hozta, hogy a korábbi munkáim során sok mindent, sokszor a semmiből létre tudtam hozni, amiről, amikről azt gondoltam, hogy mások számára szükség van rá, jobbá, szebbé, könnyebbé teheti az életüket. Hittem, és hiszem, hogy ott és akkor az volt a feladatom. Kaptam hozzá, a megvalósításhoz lehetőséget, erőt, kitartást, társakat. Akkor azt gondoltam, hogy az az én utam … Az elmúlt 2 évtized sikerei, örömei vagy éppen kudarcai, nehézségei után, már tudom, hogy létre kell hoznom egy otthont. Bár az utóbbi időben több lakóotthon is létesült elsősorban civil és társadalmi összefogással, ahol ép értelmű, ha megváltozott munkaképességgel, de mégis dolgozni tudó és akaró, ám teljes mértékben önálló életet élni nem tudó autizmussal élő fiatal felnőtt számára, ahol méltó körülmények között élhetnek majd akkor is, amikor már nekem / nekünk nem lesz erőnk, amikor már nem tudjuk őket segíteni, ha az élet úgy hozná, hogy egyébként egyedül maradnának, ahol biztonságos körülmények között élhetnek akkor is, ha mi, vagy valaki más, már vigyázó, segítő szeretetünkkel nem tudunk mellettük lenni. Az otthon és a család között bizonyára szoros és jó a kapcsolat, mégis valahogy olyan nehéz elképzelni, hogy nélkülem külön … de nehéz egyedül is … Nehéz családban is, de valahogy megoszlik a teher. Nehéz akkor is, ha egy szülő egyedül neveli gyermekét, de halmozottan nehéz ha az a gyermek autizmussal, fogyatékossággal vagy bármilyen betegséggel él. Nem lehetsz beteg, nem lehetsz fáradt, nem mehetsz szabadságra, nincs aki leváltson 1 órácskára, és ha már végképp nem bírod, mert beteg lettél, elfáradtál, eltelt feledted az idő, és ha még van is tágabb családod, nem teheted, hogy valaki más vegye át helyetted a terhet, még ha sokszor azt áldott teherként is éljük meg. Tudom egy Alapítvány, egy Civil szervezet, egy elszánt szülő nem tudja mindenki számára megoldani a szinte megoldhatatlan helyzetet, de ha csak néhány szülő, gyermek helyzetét igen, már tettünk valamit … Szívem minden vágya, hogy legyen egy hely, ahol elsősorban, de nem kizárólag, autizmussal élő gyermekét egyedül nevelő szülő együtt élhet, nem elszakítva egymástól, támogatást, segítséget, akár munkalehetőséget is kapva.  Kell egy hely, ahol  hazánk ezen részén is kora gyermekkortól igénybe lehetne venni a fejlesztést, és ahol a naponta el és megfáradó szülők, hozzá tartozók is időnként megpihenhetnének, új erőre kaphatnának, közösségbe lehetnének. Kell egy hely, ahol soha, senki nem mondhatná azt, amit nekem mondott egyszer „valaki”: ” Vidd el a fogyatékos gyerekedet az épek közül.” Kell egy hely, talán éppen a mi otthonunk … És hiszem, hogy lesz hozzá erőm, kitartásom, lehetőségem, és kapok hozzá társakat, segítőket, talán éppen Önt, Kedves Olvasó, hogy létre jöjjön egy Közösségi tér, Szabadidő és Fejlesztőház majd egy Támogatott Lakásotthon, 
Ma már hiszem, tudom, Mesi érintettsége miatt ezek megvalósítása az én küldetésem, feladatom. A Zsanna – Line vállalkozás pedig a megvalósítást lehetővé út, az én utam …